Honfitársaink!

Hazánk neve Magyarország. Az államunk neve Magyar Köztársaság, melyben „MINDEN HATALOM A NÉPÉ”!!! Ezt a kommunista diktatúrát leváltó személyek – köztük Antall József, Sólyom László és Orbán Viktor is – az 1989-es ideiglenes alkotmányban rögzítették. Ebbe beleírták, hogy ezt az alkotmányt és ezt az államot - mely garantálja a nép hatalmát -

csak a népnek van joga megváltoztatni!!!

Orbán Viktor a Magyar Köztársaság miniszterelnöke. A Magyar Köztársaság Országgyűlése választotta azzá a Magyar Köztársaság Alkotmánya alapján. Azok a képviselők választották meg, akiket a Magyar Köztársaság Alkotmánya alapján választottunk képviselőnek, akik jogát a Magyar Köztársaság Alkotmánya rögzíti, és akik esküt tettek, hogy hazánkhoz, a Magyar Köztársasághoz, és annak népéhez hűek lesznek, és az Alkotmányt – benne a nép hatalmát - megtartják!!!

Orbán Viktor és a Fidesz képviselői az Istenre, a népre, és a nép hatalmát garantáló alkotmány megtartására tett esküjüket megszegték!!! Hűtlenek lettek a néphez és egy alkotmányellenes Alaptörvénnyel saját államot készülnek létrehozni maguknak 2012. január 1. után, melyben ELVESZIK a NÉPTŐL a hatalmat.
Orbán Viktor Magyarország nevű új államában a hatalmat – minden hatalmat - kizárólagosan ORBÁN VIKTOR birtokolna és gyakorolna.
Erre a nép nem hatalmazta fel Orbán Viktort és képviselőit, a nép nem mondott le saját hatalma gyakorlásáról, mert erről a nép NEM TUD lemondani!!!
Ez merénylet, alkotmányos puccs a nép ellen, a nép hatalma ellen, ami ellen az alkotmány alapján minden állampolgár KÖTELES – törvényesen - FELLÉPNI!!!

Honfitársaink!

A nép alkotmányos hatalmát biztosító állam – ez jelenleg a Magyar Köztársaság - védelme érdekében, alkotmányos kötelezettségünk által felhatalmazottan, mi, magyar állampolgárok törvényes ellenállásra hívjuk a Magyar Köztársaság állampolgárait, a szabadság és a nép hatalmának megvédésére!

Ennek keretében MI, a NÉP kinyilvánítjuk az alábbiakat:

1. Nem ismerjük el új alkotmánynak - a felhatalmazásunk és jóváhagyásunk nélkül, kizárólag a Fidesz képviselői által alkotott - Magyarország Alaptörvényét!

2. Nem ismerjük el új államnak Orbán Viktor Magyarország nevű államát!

3. A Magyar Köztársaság Alkotmányát és államát továbbra is hatályosnak tekintjük, mert nélkülünk azt NEM LEHET megváltoztatni, és mi senkit nem hatalmaztunk fel arra, hogy megváltoztassa.

4. Mi nem leszünk Orbán Magyarország nevű diktatúrájának állampolgárai, nincs jog, amely erre kötelezhetne bennünket! MI vagyunk a szabadságszerető MAGYAR NÉP!!! MI - a Nép Alkotmányának megalkotásával - saját magunk döntünk saját sorsunkról, és nem tűrjük el többé senki diktatúráját felettünk!!!

CSATLAKOZZATOK!!!

Az Egységfront Mozgalom szervezői

Nadányi Zoltán:  Anyu

Ladányi Mihály: Az este harangszavában

Nagyanyó, szelíd, drága öregasszony,
ki hosszú szoknyád összefogva ballagsz
a csatakos mennybolt szürke sarában,
unokád küldi utánad a sóhajt.

Otthonunk harcos őre, hogy elmentél,
már széthullott a jó családi fészek.
Ki sem süt már nekem apró cipócskát,
ki sem ijeszt már engem a manókkal.

A kávéházban néhány öregasszony,
tollakkal és csipkékkel cicomázva...
Hottentota jelmezük nem idézi
bazsalikom-szagú fekete szoknyád.

De lásd, szemem máig sem feledett el.
Hajlott háttal indulsz ma is az este
harangszavában, hogy a csillagok közt
megvesd az isten ágyát.

... Zsuzsanna:  Anyák…

Édesanyámnak május első vasárnapján…

Anyák…
Ünnepet varázsolók,
nap mint nap, mert éltek,
és féltve gyermekeitek után
sír bennetek a könyörgő lélek…
Mert a legfontosabb nektek
az élet, mit adtatok, kínok között
vajúdtatok e földi létre.

Anyák…
Örömöt érdemelnétek,
virágot, mosolyt, boldog büszkeséget,
bánatot és könnyeket soha!
De az élet nem ilyen, olykor mostoha,
Nem várt kínokat is tartogat, de
szívetek mindent megbocsát
az egykor alatta hordozottnak.

Anyák…
Legyen áldott minden gondolat,
szó, tett és mozdulat
mely gyermekeitek lelkét simogatja!
Titkon sírt könnyetekből váljék csillag,
mely a tévelygő gyermeknek ösvényt mutat,
s szeretetként karolja át ezüstös fénye,
hogy a sötétben is tudja a helyes utat.

Anyák…
A legszebb hónap első vasárnapján
- Ugye tudjátok? – Nektek nyílik minden virág.
Értetek szólnak a csicsergő madarak, és
csak rátok mosolyog ma az égről a Nap.
Köszönetet suttog a virágcsokor,
őszinte hálát a gyermeki mosoly,
múltat köszön és kíván még sok holnapot!

2009. május. 03.

Katt IDE! - csak ANYÁKRÓL

Születésnapján itt is köszöntöm Bródy Jánost, baráti szeretettel.

Úgy érkeztünk mindannyian, hogy nem volt szavunk
Egyikünk sem kérte, mégis mind itt vagyunk
Piciny magból kikeltünk, mint nyíló virág
Ahány ember annyiféle csodálatos világ

Kisgyermekként tükörbe nézve magunkra ismerünk
De gyakran felnőttként se tudjuk, mit miért teszünk
Megpróbáljuk megérteni a természet szavát
De ahány ember annyiféle csodálatos világ

Mindannyian mások vagyunk
Bár egyben-másban hasonlítunk
Mindannyian mások vagyunk
Még jó, hogy van néhány közös dalunk

Mindannyian vágyakozunk, hogy boldogok legyünk
De nem tudjuk, hogy honnan jöttünk, s hová érkezünk
A lelkünk mélyén őrzi titkát a kék virág
Ahány ember annyiféle csodálatos világ

Mindannyian mások vagyunk
Bár egyben-másban hasonlítunk
Mindannyian mások vagyunk
De jó, hogy van néhány közös dalunk

Ezen a földön mindannyian látogatók vagyunk
Ha elmegyünk magunk után, ki tudja, mit hagyunk
Tanítsuk meg gyermekeinknek a szeretet dalát
Ahány ember annyiféle csodálatos világ

Mindannyian mások vagyunk
Bár egyben-másban hasonlítunk
Mindannyian mások vagyunk
Jó, hogy van néhány közös dalunk

Bródy János honlapja - katt IDE!

Czóbel Minka: A hagyaték

Magányos öregasszony volt, nem szerette senki, s ha végigment sovány, egyenes alakja a kisváros alacsony ablakú utcáin, mindenki egy bizonyos ellenségeskedéssel nézett reá. Pedig erre nem adott okot. Élete egyszerű és tiszta volt. Szíve? Talán valamivel jobb, ­‑ de semmi esetre sem rosszabb, mint az elismert jó embereké. Segített bárkin, ha tehette, de nem ömlengett résztvevő szavakban, ezért haragudtak reá, főképpen azok, kiken segített. „Olyan hideg!” – mondták s olyanokhoz fordultak, kik szép üres szavakkal ellátták érzelgési szükségletüket.

Ányi Róbertné fukar volt a szavára. Jól tudta ő, hogy pár szóval mindenkit megnyerhet, de nem akart ő senkit „megnyerni”. Ha valaki túlzott alázat és hálával köszönte meg valamely jótéteményét, hideg jóságos szeme csak rávilágított a beszélőre, s az rögtön elhallgatott. Elhallgatott, de meg is haragudott arra az asszonyra, kinek nem kellett az üres szó.

Mentől jobban elzárkózott a külvilágtól, annál jobban ragaszkodott egyetlen fiához, az öreg, ősz hajú festőhöz, ki úgy összevénült vele, hogy sokan férjének tartották.

Beteges öregember volt, ő pedig egészséges öregasszony, így még a korkülönbség is elfogyott köztük.

Mikor Róbert a festőakadémiáról hazajött, anyja majdnem szerelmes rajongással függött rajta. Társa, jó pajtása lett, s ezentúl nekik kettőjüknek állt a világ.

Hosszú, boldog, csendes élet volt ez, melyet az emberek legjobb igyekezete se tudott megzavarni, pedig becsületesen igyekeztek rajta.

Anyja gondjának köszönhette Róbert, hogy gyenge, beteges testalkata dacára elérte a hatvanadik évet, s a hetvennyolc éves asszony utolsó betegségében is azon szerelmes türelemmel ápolta fiát, mint gyerekkorában.

Mikor kivitték az öreg festőt örök nyugalomra, anyja csak annyit mondott az első, rohamos, szenvedélyes fájdalom után: - Hiszen nem sokáig leszek nélküle.

Aztán hozzáfogott rendezni tanulmányait, képeit, vázlatait, csakis e foglalkozásnak, e vásznaknak szentelte minden idejét. Átélte ismét mindazon boldog órákat, melyeknek emlékei itt lefestve maradtak meg neki: Itt ez a nyári este, mikor elvesztette tollkését, ők még holdvilágnál mentek együtt keresni, s ott fénylett a harmatos fűben. Aztán ez a havas tájkép, melyet oly megfázva hozott haza. Ő bort melegített neki és oly nyugtalanul nézte este álmát, vajon nem hűlt-e meg? Itt ez a vízió, mikor nem akarta neki megmondani, hogy mit álmodott s ő úgy, de úgy sértve érezte magát, és még számtalan más és más.

Elgondolkozott az öregasszony: mi lesz ezen képekkel, ha ő egyszer már követi fiát. Kire bízza e művészi kincseket?

Bárkinek szívesen adná, csak megbecsülné, de nincs senki – senki. Hiszen az embereknek divatosabb festésű, újabb módi kép kell. Ki értené meg ezen vázlatok belső előkelőségét, mély tanulmányát, csodálatos, de elzárt szépségét? – Hagyja őket elgondozatlan? Hogy aztán gyerekek játsszanak vele! Hogy a padra kerüljenek? Nem! Csak azt nem.

Eszébe jutott, hogy elmegy egy műkereskedőhöz, s eladja a képeket drágán. Nem kellett neki ugyan a pénz, de így gondolkozott: ha az emberek valamiért pénzt adtak, azt meg is becsülik, csak sikerüljön nagy árt kapni!

A műkereskedő eljött megnézni a képeket, szeme egy percre felvillant, midőn e kincseket látta, de aztán ránézett az öregasszonyra, s gondolta magában: Miért adjak ma nagy árt, mikor talán holnap megkaphatom ingyen. S vontatottan mondta Ányinénak:

- Sajnálom nagyságos asszonyom, de lássa, ezek a képek nem felelnek meg a technika mai követelményeinek. Ki venné ma ezeket? Ha azonban oly árba –

--- Ányiné szavába vágott, nem hagyta kibeszélni, sértette ez a leszólás. Hiszen, ha a kereskedő azt mondja neki, hogy a festmények remekek, de ő nincs abban a helyzetben, hogy többet ajánljon érettük – ingyen is odaadta volna, de így! Nem, inkább pusztuljon el valamennyi! – s felmerült előtte ismét az a rettenetes látvány, a poros, összegyűrött képeken keresztül szaladgáló pókok és egerek, a padon fent egy szögletben, vagy egy másik imádandó hangulat piszkos utcagyerekek kezében, az úton, a sárban. Hisz ez még szörnyűbb, akkor ezerszer inkább a pókok. Úgy borzadt szegény öregasszony, mintha fia agyán, fia szívén táncolt volna ez a rút falka.

Ezt meg kell gátolni minden áron!

De napról-napra halasztotta elhatározását. Egyszer azonban, - már vagy két hét is elmúlt fia temetése után – rosszul érezte magát. Éjjel lázasan ébredt fel, azon gondolat kísérte: „eljött az idő!” Nappal ismét erőt vett végtelen szívós természete, de este aztán újból jött a láz, a gondolat. Érezte, nem szabad tovább halasztania tervét, nehogy elkéssen, s a poros padlás, a piszkos utcagyerekek megkapják prédájukat.

Bár meleg áprilisi este volt, tüzet gyújtott a kandallóban, aztán a már elkészített képeket, rajzokat, vázlatokat mind odahozta. Keze reszketett, szeme nedves lett, midőn az elsőt a kandalló felé kinyújtotta. Mintha visszahúzó mozdulatot tenne, de aztán sovány karja megkeményedett, mint egy reves fadarab, mely eltörhet, de nem hajlik.

Az első vázlat szélét már megkapták a lángok, halk sistergéssel zsugorodott össze, aztán a színek lassan átváltoztak, míg az egész fényes sárga láng alatt feketedett egy hamulappá.

Az öregasszony majdnem felsivított a fájdalomtól, mintha csak fia kezét égette volna el, de mikor a hamulap összeesett, nekibátorodott, s mintegy őrülten suttogta:

‑ Te édes, te egyetlenem, gyöngyvirágom, madaram! Nem hagyom reám bízott kincseidet. Ne félj, eltűnünk a világról, te, én, az álmok – minden, minden – ismét mind együtt leszünk a tiszta szép természetben, úgy, mint régen, mikor együtt  néztük a naplementét, vagy a feljövő holdat. Kínáltam gazdagságodat, hogy mások is örvendjenek neki, másokat is boldogítson. Nem kellett – nincs hely – nincs divatja! Csak menjetek oda vissza, hol örökké van hely: a nagy természetbe, a szellemvilágba!

S míg maga elé mormolta a szavakat, egyik vásznat a másik után, egyik rajzot a másik után rakta a tűzre. Már nem állta a meleget, a szoba másik végére kellett menekülnie, innen egy karosszékből nézte a fellángolást, az elhamvadást.

Ősz haja meredezett, szeme fénylett, mint a homályos szaru, ráncos keze reszketett, de tudta, hogy még fel kell tartani magát, ha el akarja végezni a feladatot.

Holnap már késő – aztán jönnek, a poros padlás, a piszkos gyerekek…..

A tűz ismét lelohadt, már csak a szikrák szaladgáltak a megszenesedett hamulapokon, mint serény tüzes bogarak ide-oda. Ott feküdt még egy halmaz kép – a legszebbje, legjava fia életének.

Ányiné összeszedte utolsó erejét, visszament a kandallóhoz, megbizgatta a parázst, egy vékony papírra vetett szénrajzot tett reá, hogy fellángoljon, a lángra aztán mentek vázlatok, képek. A nagyobbakat összegöngyölgette, s az igen nagyokat darabokra vágta – már napokkal ezelőtt mindent elkészített jóelőre, a vak keretekről levágta a képeket, az üveg alatt lévőket kivette.

Nem segített neki senki, csak a nehéz rámákat állíttatta maga elé s a nagy szegeket húzatta ki.

Nem is gondolt vele senki, hogy Ányiné mit csinál fia hagyatékával. Ugyan ki is gondolt volna?

Egymás után, egymás után rakta tűzre a lapokat, míg ismét elűzte a meleg, amíg ismét visszatért az elhamvadó parázshoz. Egymás után, egymás után, mint egy gép, csak rakta azokat a művészet csodáit, nem nézett se jobbra, se balra, csak egyenesen a tűzbe, s mikor az utolsó képet beletette a kandallóba, görcsösen, szárazon felzokogott:

- Vége mindennek, vége!  édes, kedves aranyom, egyetlenem! Csak most meg ne csalj! itt ne hagyj ebben az üres világban! Látod, én nem csaltalak meg. Megőriztem, ahogy tudtam, lelked virágát. Csak most ne hagyj itt, mert megfúlok – a hamuban.

S míg az ősz, dúlt arcú öregasszony meredten, kihevülve, lázas szemekkel, kétségbeesetten összekulcsolt kezekkel nézett az apadó tűzbe, a légvonatban felszálló hamufoszlányokra, a műkereskedő ágyában megelégedetten álmodott a jövő évad nagy eseményéről: Ányi Róbert hagyatékáról.

(Czóbel Minka – Pókhálók c. kötetéből begépelte: maya50)

I Wonder

Kalinka

Blue Moon

Sztankay István: A gömb - ITT!

Tegnap kísértük utolsó útjára, néhány napja váratlanul elhunyt unokanővéremet.  

Amikor egy-egy közeli családtag, rokon, kedves ismerős örökre eltávozik mellőlünk, sok minden átértékelődik bennünk.

Berki Csaba Attila: Búcsú

 Itt állunk mind, úgy hallgatunk.
Mit mondhatnánk? Nincs szavunk.
Szíved nem él, hová lettél?
Egyedül mentél.

Már csak emlék, kedves a kép,
Úgy nevettünk nem oly rég.
Tiéd sok tárgy, velünk maradt,
Itt voltál, igaz.

Most búcsúzunk, most sírhatunk,
Nem ölel  két karunk.
Fagyott a föld, a mély bezár,
Bennünk élsz tovább.  

Megrendülten gondolunk rád,
Nem hisszük el, hogy nincs tovább.
Lehunyt szemed nem látja már:
Mindenütt virág.

Kint alszol majd a hideg télben,
Eszünkbe jutsz néha éjjel.
Nem vagy többé, nincs ilyen más,
Egyetlen voltál.  

Most búcsúzunk...  

 Sztankay István-Alex Tamás: Búcsúdal - katt IDE! 

Gyerekek játszottak a homokban. Megállt felettük egy barna sapkás gyerek. Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? Akarjuk. Jó, akkor szerezzetek nekem pénzt, paripát, fegyvert! A gyerekek szereztek neki. Akkor a Barnasapkás beállt a homokozó közepére. Felült a lóra, a vállán lógott a puskája, zsebe tele volt a begyűjtött pénzzel. Felkiáltott: Enyém a vár! Volt egy kis gyerek, aki azt találta mondani: Dehogy, testvér, miénk a vár. A Barnasapkás feldühödött és kiadta a parancsot: Vigyétek a pincébe!
Körülnézett szigorúan és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel barna sapkát! A gyerekek hazaszaladtak és a legtöbbjük barna sapkásan tért vissza. De voltak, akik sárga sapkában jöttek. A Barnasapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Barnasapkás a sárgákra mutatott: Vigyétek őket a zuhanyozóba! Akkor a Barnasapkás messzebbre nézett, és a távolban megpillantott egy vörössapkást. Újból elkiáltotta magát: Ellenségszagot érzek! Gyorsan kiküldött egy gyereket a másik homokozóba. A gyerek egy fa mögül figyelte a Vörössapkást.
A homokozóban gyerekek játszottak. Megállt felettük a Vörössapkás gyerek. Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? Akarjuk. Jó akkor szerezzetek nekem pénzt, paripát, fegyvert! A gyerekek szereztek neki. Akkor a Vörössapkás beállt a homokozó közepére. Felült a lóra, a vállán lógott a puska, zsebe tele volt a begyűjtött pénzzel. Felkiáltott: Enyém a vár! Az egyik gyerek halkan megjegyezte: Dehogy testvér, a miénk! A Vörössapkás feldühödött, és kiadta a parancsot: Vigyétek a pincébe!
Körülnézett szigorúan, és újból elkiáltotta magát: Mindenki tegyen fel vörös sapkát! A gyerekek gyorsan hazaszaladtak, és a legtöbbjük vörös sapkában tért vissza. De voltak, akik fehér sapkában jöttek. A Vörössapkás toporzékolt: Ellenségszagot érzek! A gyerekek ijedten néztek össze. A Vörössapkás a fehérekre mutatott: Vigyétek a gúlákra! Akkor a Vörössapkás észrevette a fa mögött a barna sapkás fiút és így kiáltott: Ellenségszagot érzek. Ott egy barna sapkás. Fogjátok el! El is fogták.
Lett is ebből akkora háború, hogy csak no. A Barnasapkás fegyverbe szólította az összes fiúgyereket, aztán a paripáján megindult a vörössapkások ellen. Közben legázolta az összes útba eső homokozót, és kényszerítette az ottani fiúkat is a vörössapkások megtámadására. Ez volt a barna diktatúra. Csakhogy beállt a tél és fordult a kocka. A Vörössapkás is felült a lovára, és megindult az ő megszámlálhatatlan vörössapkásaival a Barnasapkás ellen. Tavaszra saját homokozójában verte halomra a Barnasapkást és csatlósait.
Útközben felszabadította az összes homokozót és kényszerítette a gyerekeket, hogy vörös nyakkendőt kössenek. Ez volt a vörös diktatúra. Volt egy gyerek, aki azt mondta, hogy ő jobban szereti a piros-fehér-zöld nyakkendőt. A Vörössapkás ki is tekerte a nyakát. Volt olyan is, aki azt mondta, hogy ő nem tesz fel semmilyen sapkát, és nem viszi a Vörössapkás után a puskát. A Vörössapkás paprikavörösen üvöltött: Vigyétek a pincébe! Alighogy elvitték, jött a második, a harmadik, hogy ő sem viszi a puskát, és hogy ő nem ilyen lovat akar. Ezek egyre többen és többen lettek, és a homokozó melletti bokorban boldogan éltek.
Történt aztán, hogy a Vörössapkásnak is leáldozott a napja. Elfogyott alóla a pénz, paripa fegyver. Át is vették a hatalmat azok, akiknek volt sok pénzük, paripájuk, fegyverük. És volt nekik a barna- és vörössapkásoknál is ravaszabb rendszerük: úgy hívták, hogy több-párti demokrácia. Csillagos lobogóba csomagolva el is küldték azt a felszabadult homokozókba. Azok mind ujjongva fogadták, mert ugye ennél jobb rendszer nincsen!
Egy egészen kis homokozóban is nagyon megváltozott az élet. A gyerekek fellélegeztek, és összeültek, hogy most már ők szabják meg, hogy mit játszanak, hogyan játszanak, milyen sapkában járnak. Csakhogy a csillagos lobogó tartalmával nem számoltak. Mert bizony akkor valami különös dolog történt.
Négy gyerek, aki véletlenül a fején felejtette régi sapkáját, a közeli WC-be sietett. Ott megegyeztek, hogy mind nemzeti színben fog tündökölni, és ők megváltják a kis homokozót. Közben mindegyik arra gondolt, hogy egy választás nevű csellel bevonják az összes gyereket abba a játékba, aminek az a célja, hogy megnyerjék maguknak a pénzt, paripát, fegyvert.
Mind a négy gyerek kicserélte a sapkáját. A Vörössapkás begyűrte az ingébe a vörös sapkát, és kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Sárgasapkás is begyűrte a nadrágjába a sárga sapkáját, és ő is kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Fehérsapkás begyűrte a zsebébe a fehér sapkát és kitűzött a mellére egy piros-fehér-zöld kokárdát. A Barnasapkás is előkerült, ő is eltűntette a barna sapkát a bakancsában, és kitűzött a mellére egy óriási nemzeti kokárdát. Aztán a WC-ből mind a négyen a homokozó gyerekek elé álltak. Így szólt az egyik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a másik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a harmadik: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok? S a negyedik is: Építek nektek egy csodaszép várat, akarjátok?
A gyerekek kapkodták a fejüket és ugráltak: Akarjuk, akarjuk, akarjuk, akarjuk – hangzott a kiáltás. Akkor – mondta az első – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát, fegyvert! Nem – mondta a második – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát fegyvert! Nem – mondta a harmadik – szavazzátok meg nekem a pénzt, paripát, fegyvert! Nem – mondta a negyedik – nekem szavazzátok meg a pénzt, paripát, fegyvert!
A gyerekek szája tátva maradt, bambán néztek egymásra, mikor az egyik elkiáltotta magát: Nézzétek, ennek az inge alatt vörös sapka van! A másik is kiáltott: Nézzétek, ennek a nadrágjában sárga sapka van! A harmadik is kiáltott: Nézzétek, ennek a zsebében fehér sapka van! A negyedik is kiáltott: Nézzétek, ennek a bakancsából barna sapka lóg ki!
Mire mind a négyen kokárdás mellükre tették a kezüket, magasba emelték két ujjukat és együtt szavalták: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!
És akkor egymás ellen ordítottak – a négyek. Mind ugyanazt mondta: Akarjátok Magyarország feltámadását? Akkor rám szavazzatok! Bűnös, aki nem szavaz (rám)! Szavazzatok! A gyerekek közt meghasonlás támadt. Az egyik vörös párti bokán rúgta a fehéret, a fehér a barnát, a barna a sárgát. Rövidesen az összes gyerek fogta a bokáját, kivéve néhányat. Ők a homokozó melletti bokorban ültek és nézték a „csodálatos” emberi színjátékot, az Ember komédiáját. Ők tudták, hogy nekik mi a dolguk a kis és nagy homokozóban, hogy mi az ő egyéni felelősségük, a lelkiismeretük szava.
De mintha ott sem lett volna egyetértés. A csillagos lobogóba csomagolt csali bevált. Az egyik gyereknek eszébe jutott, hogy a fehéreket és a sárgákat bántották a vörösök és barnák, talán őket kellene választani. Mások meg azt mondták, ezek mind piros-fehér-zöldek, és már nem vörösek és barnák. Ismét mások azt kiabálták, hogy ezek hisznek a hazában, ezek hisznek a föltámadásban. Az egyik gyerek a bokorból gyorsan a homokozó közepére tett egy szemetes kukát, amiből kiöntötte a szemetet és felkiáltott: Szavazzunk!
Csakhogy kire? És mire? Egyik így, a másik úgy magyarázta, hogy az ő lelkiismerete, meg a kisebb rossz, meg a nagyobb rossz, meg bűnös, aki nem szavaz. Lett is akkora felbolydulás, hogy csak úgy zengett a bokor. Úgy tűnt, mintha mindenki elfelejtette volna, hogy a csillagos lobogó csalija milyen veszélyes; és hogy nekik egyes-egyedül mi a dolguk.
És akkor a bokorból a kuka után futott egy ici-pici kisgyerek, hogy kidobja a csokis papírját. Közben azt kérdezte: Építsek nektek egy csodaszép várat? Meg sem várta a választ, kis kezeivel lapátolni kezdte a homokot. Nem volt nála sem pénz, sem paripa, sem fegyver. És akkor csoda történt. Az égből szózat hallatszott, ami imígyen szólt: Ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek nem mentek be az Isten Országába… Az én országom, nem evilágból való… Ti építsétek az Isten Országát, és hirdessétek annak igazságát, a többi mindet hozzákapjátok…

(Forrás - KOINÓNIA, 2002. május)

Ezt a titokzatos, kiismerhetetlenül zárkózott állatot hol istenként tisztelték, hol meg üldözték, máglyára vetették, mert az ördög földi megjelenésének vélték. S bár szimbolikus jelentősége mára jelentősen megfakult, azért az ösztönéből fakadó bölcsessége, intelligenciája, hatodik érzéke ugyanúgy működik, mint évezredekkel ezelőtt.

A régészek szerint a macska már tizenkétmillió éve él a földön. A legelterjedtebb álláspont szerint a régi egyiptomiak háziasították a macskát négyezer évvel ezelőtt. A magtárakban tárolt szemes terményt óvta a rágcsálóktól, és az ott menedéket kereső kígyókat is ártalmatlanná tette. Ám egy újabb felfedezés szerint az egyiptomiak is „örökölték”, ugyanis a legújabb régészeti feltárások alapján az ember és a macska barátsága akár kilenc és fél ezer évre is visszanyúlhat. A Ciprus szigetén, Szillurokambosz településen – egy újkőkorszaki temetkezési helyen – talált leletek ugyanis arra utalnak, hogy a macskát tisztelettel hantolták el, s azért ölhették meg, hogy elkísérje az gazdáját a túlvilágra. Vagyis a macska és az ember között már ekkor is valamiféle spirituális kapcsolat létezhetett.

De vajon mit tiszteltek, mit tartottak szentnek az ősi népek ebben az állatban, amely a kelta hagyomány szerint az oroszlán tüsszentéséből született? Általánosságban a macskák lelkében felemelkedett lelkeket véltek felfedezni, akik a szellemek érzékelésére is képesek, köszönhetően hatodik érzéküknek. A legtöbb kultúrában a macska egyfajta szerencsehozó, az emberi létet védelmező lény, akit tisztelni kell. Egyiptomban Básztetet, a föld és a termékenység istenasszonyát is macskafejjel ábrázolták. Amikor időszámításunk előtt ezer körül líbiai eredetű fáraók jutottak Egyiptom trónjára, az egekig emelték a macskakultuszt. A szentként tisztelt állatokat szentélyben tartották, ellátták őket minden jóval, és tetemüket – a fáraókéhoz hasonlóan – bebalzsamozták, s így helyezték örök nyugalomra. A gazdagok macskáinak sírjába balzsamozott egeret is tettek, hogy ha megéheznének, legyen mit enniük. Aki egy macskát megölt, az halállal lakolt tettéért, és nem számíthatott fáraói kegyelemre.

Kr. e. 525-ben a nagy fáraó csapatai nem mertek harcolni Kambyses perzsa király katonái ellen, inkább feladták városaikat, mert a perzsák ördögi hadvezére a katonák sisakjára, pajzsára élő macskákat köttetett. A szent állatra pedig hogyan is támadhatott volna a macskarajongó egyiptomi?

Az Egyiptomból elhurcolt műkincsek múzeumi termei a világ nagyvárosaiban ma is ősmacskákkal vannak tele: papirusztekercseken a szent macskák ájtatos pofácskája látható. Ők ülnek a vitrinek mélyén agyagba égetve, őket faragták elefántagyarból, őket öntötték aranyszobrocskákba. Mert az ókorban úgy hitték, a macska szerencsét és gyermekáldást hoz. Annyi gyermeke lesz a fiatalasszonynak, ahány cicaszobor van a házban. A legnagyobb „kőmacska”, a szfinx máig őrzi Egyiptomban a fáraók titkát.

A buddhizmus szerint a macskalét a jók kiváltsága, a paradicsomba való belépés előszobája. Kínában is természetfölötti képességekkel ruházták fel a bársonytalpú kis négylábúakat: az ártó szellemek, démonok ellenségeinek tartották őket, akik mágikus erővel bírtak. A kínai asztrológiában helyenként a nyúl évét a macska évének nevezték el, és az év szülötteinek személyiségét a macskáéhoz hasonlítják. Japánban ugyancsak szerencsehozónak tartották – és tartják ma is. A legenda szerint az egyik templom szerzetesének macskája úgy mentette meg egy gazdag és magas rangú ember életét, hogy elcsalta az alól a fa alól, amelybe nem sokkal ezután belecsapott a villám.

Mohamed prófétáról feljegyezték, hogy egy alkalommal inkább óvatosan letépte díszes ünneplőruhája ujját, mintsem megzavarja édes álmukban a köntösén alvó kiscicákat.

Ám nem minden nép tartotta a szerencse hírnökének a macskákat. Míg a mohikán indiánok istenként tisztelték, testvéreik, a kecsua indiánok alapvetően gonosz, félelmetes erőt láttak benne.

„Isten teremté a macskát, az ördög az egeret” – tartották még az időszámítás kezdetén a rómaiak. De aztán jött a kereszténység, és a macskagyűlölő egyházatyák a középkorban már úgy vélték: a démonok, az ártó szellemek, az ördög s a boszorkányok macska képében kísértenek a földön. Ördögi eredetét részben az éjszakai kóborlásaiban, nesztelen járásában, sötétben világító szemében vélték felfedezni, másrészt viszont különös megérző képességét tartották ördöginek: hiszen a macska legalább 15 perccel előbb érzékeli a földrengést, és megérzi a földsugárzásokat is. Azok a pontok a kedvenc pihenőhelyei, ahol az emberre káros földsugárzás legerősebben érvényesül. Szegény állatokat ezerszám vetették máglyára. De teljesen kiirtani nem tudták.

A közhiedelem szerint kilenc élete van, s ebben közrejátszik az a megfigyelés is, hogy a macskák túlélnek akár ötemeletnyi zuhanást is, és élve kerülnek ki olyan helyzetekből, amelyekbe más élőlény már belepusztulna. Arról, hogy mihez kezd egy macska esés közben, a kutatók filmfelvételekkel bizonyosodtak meg. Háton fekve esett ki a magasból, majd a levegőben átfordult négykézláb tartásba. Ehhez farkával kormányzott és lábait – mint a repülő a futóművet – széttárta. Ezután hátát felpúposította, hátsó lábait felhúzta. Földhöz ütközésekor púpos háttal és szétterpesztett elülső mancsain rugózva ért talajra.

S hogy milyen titokzatosnak tűnő tetteik vannak a macskáknak?

Nemrégiben az interneten is napvilágot látott a hír, miszerint az Egyesült Államokban a providence-i idősek otthonában élő cica képes megérezni előre az otthon lakóinak halálát. Amikor valamelyik beteg, idős ember ágyához ül Oscar, a cica, és ott időzik jó darabig, azt követően a beteg néhány órán belül eltávozik az élők sorából. A cicának ez a szokása olyannyira megbízható, hogy az ápolók külön figyelik, kihez megy oda. Hogy ezt a különös szokását mi váltja ki, egyelőre nem tudják megmagyarázni, így marad a „hatodik érzék” elmélet.

Gyógyító simogatás

A természetgyógyászok szerint a simogatás enyhíti a fájdalmat, oldja a feszültséget. És nemcsak akkor, ha a stressztől vagy fájdalomtól meggyötört embert érintik puhán, hanem ha ő maga simogathat. Egy doromboló cicát.

Az úgynevezett „állatterápiára” az 1970-es években figyeltek fel az orvosok, pszichológusok. Kutatásaik során kiderült, hogy azok az idős emberek, akik macskát tartottak, ritkábban betegedtek meg, és tovább éltek, mint azok, akik magányosan éltek. Bebizonyosodott, hogy a macska simogatása oldja a gyógyszerekkel nem kezelhető depressziót, sőt műszeres vizsgálatokkal igazolható, hogy a doromboló cica simogatása jelentősen oldja a stresszt. Ha elnézegetjük a macska finom, kecses mozdulatait, a kismacskák játékában is feltűnik, milyen tökéletes oldottsággal képesek ellazulni és milyen rendíthetetlen nyugalommal képesek magukba fordulva szenderegni. Herbert von Karajanról, a világhírű karmesterről mondják, hogy időskorában is megtartott rugalmasságát és életerejét a macskáitól ellesett és gyakorolt mélyrelaxációnak köszönhette.

 A fekete macska szerencsét hoz

Az a babona, miszerint a fekete macska balszerencsét hoz, alighanem a középkori boszorkányüldözéssel egyidős. Amerikai génkutatók szerint viszont épp a fordítottja igaz: a fekete macska az egészséget jelképezi. Ezt az állításukat arra a megfigyelésükre alapozták, hogy a macska színét adó gének megakadályozzák, hogy bizonyos vírusok és baktériumok átjussanak a sejtfalon. Ha ezt a hatást mesterségesen is ki lehet váltani, akkor egy sor fertőző betegségtől menekülhetne meg az emberiség.

(Szövegforrás: astronet - szerző: Szigeti Kata)

Seress Rezső (született: Spitzer Rudi - Budapest, 1889. november 3.) zeneszerző, zongorista elhunyt Budapesten, 1968. január 11-én.

[...]

"Ki volt ... Seress Rezső, aki a harmincas évek hangulatát, baljós életérzését így telibe találta? Nos, a "kis Seress" - alias Spitzer Rudi - a maga százötvenvalahány centijével, ha leült a Kulacsban, vagy később a Kispipában a pianinóhoz, valósággal eltűnt a hangszer mögött. Szájában cigaretta lógott, karcos, rekedt hangon adta elő dalait, jobb keze két ujjával, hallás után kereste ki a hangokat, mert zongorázni sohasem tanult, de a füstös, borgőzös kocsmákban, ahová élni járt - ahogy mondta -, este hattól hajnalig olyan hangulatot teremtett, hogy ország-világ csodájára járt. Ebben rejlett varázsereje. Hogy csinálta? Titok.

Vendégkönyvét aláírta Toscanini, Luchino Visconti, Spencer Tracy, John Steinbeck, a walesi herceg, Louis Armstrong, Reza Pahlavi iráni sah és Benjamino Gigli. Otto Klemperer aláírása fölött ez állt: Nem muzsikus - csak zseni.

Nagy valószínűséggel annak kellett lennie, hiszen negyven évig magmaradt a zenész pályán anélkül, hogy valaha megtanult volna tisztességesen zongorázni, kottát írni, ami miatt egyébként állandóan szongorott és kisebbrendűségi érzés gyötörte. Ugyanakkor csak úgy ontotta a dalokat, melyekből szinte kivétel nélkül sláger lett. A barátai Füttyösnek hívták, füttyörészve komponált. Amikor elkészült, a dalt lekottáztatta, és napokon belül az összes cipőpucoló fiú meg péklegény az ő dalát dudolta - a siker legbiztosabb jeleként. Persze, a Szomorú vasárnap volt a csúcs, a fénykor.

Egyesek szerint beképzelt volt, mások szerint világéletében jó humorú, vicceket mesélő, nagy dumáju pasas maradt. A skorpió jegyében született, titkok lengték körül, senki se ismerte igazán . Olyan remekül alakította a kis Seresst, az egyszemélyes szórakoztató intézményt a legvadabb Rákosi korszakban is, hogy szinte senkit se érdekelt, milyen civilben. Tán nem is volt fontos, hiszen csak akkor élt, ha "az ő drága közönségének" játszhatott.

Vargabetűvel került a pályára. Kamaszfejjel egy vándorcirkusz után szökött, mert egy plakáton megpillantotta Rökk Hédi légtornásznő igéző bájait. És miután csodával határos módon túlélte a lezuhanást a trapézról, a színészettel próbálkozott. Rákosi Szidi szinitanodájában volt növendék. Kilenc évig dolgozott a városligeti Vurstliban. Itt talált egy rozzant pianínót, amin megpróbálta a fejében motoszkáló dallamokat lejátszani. A kis cselédek, szabadnapos katonák, bámészkodó gyerekek hálás közönségnek bizonyultak, ovációval fogadták rögtönzéseit. 1925-ben komponálta a Még egy éjszakát, és egy csapásra híres lett. A kottája tizenhatezer példányban kelt el, rekord volt az addigi hazai kottakiadás történetében.

1935-ben ezt írta a Gong: "Külföldön, ha egy zeneszerző negyedannyi slágert komponál, nagyúri módon él, hatszobás lakása, autója van, válogathat a filmszerzőésekben. Seress Rezső edig kiskocsmai zongorista, akinek esténkénti fejedelmi honoráriuma egynéhány pengő és egy kispörköltnyi vacsora."
Előnyös szerződésekkel hívták, csalogatták külföldre. Kérték: legalább a Carnegie Hallban rendezett ünnepi hangversenyen vegyen részt, hadd lássák a jenkik a Szomorú vasárnap szerzőjét. Nem ment sehová, pedig az Irving Trust banknál már akkor 370 ezer dollár szerzőhonoráriuma volt letétben, ami magyar pénzben 1 millió 460 ezer pengőt ért, és mint tudjuk, ekkoriban havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccelt. Gondtalanul élhetett volna, híresen, gazdagon, amiről annyit álmodozott. Ehelyett minden este, pontban hatkor a füstös, borgőzös kis csehóban odaült rozzant hangszere mögé, szórakoztatta a Kispipába melegedni betérő utcalányokat, csóró kispolgárokat, a hozzá zarándokló világhírességeket, és mindenféle bohém népséget. Neki ők számítottak. És a háború után ott folytatta, ahol abbahagyta.

Ekkoriban történt, hogy az amerikai bankház tisztviselője átruccant Budapestre, közölte vele: amíg Magyarországnak háborús jóvátételi kötelezettségei vannak, egy árva centet se utalnak át többmillió dolláros vagyonából. Zárolják. És ekkoriban történt az is, hogy egy főelvtárs Liszt, Bartók, Dohnányi műveivel együtt indexre tette Seress Rezső dalait. Mérhetetlenül büszke volt arra, hogy a legjobb magyar muzsikusok társaságába került. Azért tiltották be, mert az antivilágban az imperializmus szekerét tolta... - és az ilyenekkel jobb vigyázni.

'56-ban nyitva voltak a határok, mehetett volna. Hiába kapacitálták a barátai - maradt. Néha félig tréfásan, félig komolyan elsütötte: azért nem száll repülőre, mert már akkor tériszonya van, ha a járda szélén áll. Különben is megálmodta, az a sorsa, hogy a gépe lezuhan.

Felesége, Helénke, sokszor a fejére olvasta a múltat; ő, Pest egyik legszebbnek mondott asszonya, aki elhagyta érte jómódú ezredes férjét, mert hitt a tehetségében, mindent megtett érte, Rezső bezzeg arra se képes, hogy besöpörje, ami jár neki: a világhírnevet és gazdaságot. Gyáván, egy ócska pianínó mögé bújik igazi sorsa elől!

Akik nem szívelték, azt suttogták: okos gyerek ez, tudja, hogy odakint, Nyugaton ezzel a klimpírozással két perc alatt lebőgne, azért nem megy.

Igaz rettentően feszélyezte, hogy olyan virtuóz művészek ültek be a sanzonjait meghallgatni, mint Cziffra György, aki a Rákosi börtöneiben töltött évek után ugyancsak éjszakai lokálokban játszott. Ha csak légből kapott anekdota, akkor is gyönyörű történet, miszerint ezekre a Cziffra-látogatásokra lázas izgalommal készült. Otthon nem volt zongorája, az asztalra festett klaviatúrán egész álló nap a hármas hangzatok leütését gyakorolta. Este tökéletesen ment minden, mire így fordult barátjához: "Bocsáss meg Gyurikám, véletlen volt!"

Hogy nem ment el, annak feltehetően ezeregy oka volt. Például: imádta Pestet, utolsó tíz évében ki se tette a lábát VII. kerületből. Aztán meg az, hogy komolyan gondolta: akárki elhagyhatja a hazáját - cipész, pék, bárki -, csak a költő nem. Ő annak vallotta magát, tehát az volt. Százezrek dudolták dalait, a két világháború között a neve fogalom - nagybetűkkel: A SERESS. Tudta a titkot, amit kevesen, hogy a művésznek az emberek lelkét kell megszólítania. És tán érezte, hogy szeretik. Hogy sehol másutt nem értenék őt annyira, mint itt ezek a fáradt pillangók, kifényesedett gatyájú banktisztviselők, könnyen síró kis cselédek és szentimentális nagyságos asszonyok. Hűségesen maradt a miénk, örökre.

Hatvankilenc évesen, az élettől már mit se várva beteljesítette sorsát, amitől egyébként annyira félt: kiugrott negyedik emeleti szobája ablakán. Átrepült az örökkévalóságba, ahogy harminc éve, a Szomorú vasárnap komor dallamában megüzente."

(Nagy Emőke)

Seress Rezső-Jávor László: Szomorú vasárnap (Gloomy Sunday)

Steven Spielberg nálunk is bemutatott, tíz Oscar-díjat nyert filmjében, a Schindler listájában egyszer csak felcsendül egy réges-régi, mégis, nekünk oly jól ismert dallam, a Szomorú vasárnap. Istenem, mekkora sláger volt, legendák övezik azóta is, hiszen magyar sanzon ehhez fogható világsikert se előtte, se azóta nem aratott.

Jávor László budapesti 8 Órai Újság rendőri riportere, az a huszonhat éves, búvalbélelt, reménytelen fickó, 1933 tavaszán halálosan szerelmes volt - valaki más menyasszonyába. Utolsó titkos randevújukon kijelentette: kedvese mostanától számára megszűnik létezni. Engedje meg , kérte, hogy az arcáról - emlékbe - halotti maszkot készítsen, és gipszbe öntse puha kacsóját, mellyel oly édes-bársonyosan tudott simogatni.
Ha hihetünk a legendának - és miért ne hihetnénk? -, akkor e szerelmi kegytárgyak ihlették Jávor urat Szomorú Vasárnap című verse megírására.

1933-ban, vagy talán 1935-ben, egy átlagos vasárnap délután a rádió lejátszotta a Szomorú vasárnap című dalt. Azt a dalt, amit addig csak a VII. kerületi Kispipa nevű kocsma közönsége hallhatott. Hatására tizenheten vetettek véget az életüknek.

Szomorú vasárnap-lázban égett az ország. Egy józsefvárosi étteremben a vendég revolverrel fenyegette a primást; főbe lövi magát, ha nem húzza el azonnal ezt a nótát, majd a mágikus erejű daltól megenyhülve, az asztalra borulva mesélte el bánatát.

Polgári szalonok tisztességes asszonyai a gramofonból búgó, halálos szomorúság miatt zsebkendőikbe ontották könnyeiket. A mindenes kis cselédek meg a rádió melett zokogtak "eccájgpucolás" közben.

Szabályos öngyilkossági őrület tört ki. Goethe: Werther szerelme és halála óta senki nem tudta így divatba hozni az öngyilkosságot egész Európában. Nem csoda, ha Jávor úr - a fejleményektől némiképp megszeppenve - így nyilatkozott a Pesti Napló tudósítójának a halálos sikerről: "Most úgy el vagyok jegyezve vele, mint sirásó a lapáttal." És ezzel a morbid hasonlattal bizony telibe talált! Mert a Szomorú vasárnaphoz csupa gyászos fogalom társult; veronál, luminál, szívroham, pisztoly, kötél.
Ugyan ki ne ismerné még ma is, hetvenhat év múltán is ezt a dalocskát? A sanzont pár éven belül huszonnyolc nyelvre lefordították, kották és gramofonlemezek milliói öntették el a piacot, visszahangozták a halálos hangulatot Kinától, Fekete-Áfrikáig...

A siker minden képzeletet felülmúlt.

Ehhez persze kellett valaki, nevezetesen: a zseniális, botcsinálta zeneszerző Seress Rezső, a hetedik kerületből, az ő szivettépő dallamával, melyet a sors kegyéből olyan hírességek tettek világhírűvé, mint Louis Armstrong, Bing Crosby, Frank Sinatra, Paul Robson, Ray Charles, hogy csak pár nevet említsünk. A következő évtizedekben aztán a "legek" szinte kötelességüknek érezték a Gloomy Sunday-t, Szomorú vasárnapot repertoárjukra tűzni.

Seress Rezső, született Spitzer Rudi, amolyan zseni volt. Kitalált egy dallamot, elfütyülte barátainak, akik lekottázták azt neki. Így született a Szomorú vasárnap is. Azóta több, mint 100 nyelvre fordították le!

Sarah Brightman: Gloomy Sunday

Kalapácsom a kőből kiszabadítja sorra
a lények benne rejlő formáit: testre testet,
de lendületem Tőle jön, ki százszor nemesebb
s nagyobb énnálam. Markom a szerszámot csak fogja.

Faludy György:  Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.

Vanessa Mae-Paganini: Moses fantasy - katt IDE!

Van egy rossz szokásom - vallja be a vőlegény a leendő anyósának. -Tetszik tudni gyakran előfordul, hogy dühbe gurulok. Méghozzá minden ok nélkül.
- Emiatt ne fájjon a fejed, fiacskám! Ha elveszed a lányomat, már nem ok nélkül fogsz.

Karácsonykor a nagymama vízipisztolyt ajándékoz az unokájának. A lánya dühösen fordul a nagyihoz:
- Anya, hogy vehettél neki ilyen ajándékot?! Már nem emlékszel, mennyire dühös voltál, amikor a vízipisztolyunkkal mindent összefröcsköltünk?
A nagyi elmosolyodik:
- Dehogynem, nagyon is...

Új segédet vesz fel az öreg patikus, s mielőtt az első éjszakai ügyeletre kerülne sor, imigyen oktatja:
- Egyszerű dolog ez, fiam! Ha öv alatti panasszal jönnek, adj ricinust, ha öv felettivel, aszpirint.
Másnap reggel a segéd boldogan referál:
- Főnök úr, valóban nem volt semmi baj. Egy eset kivételével a tanácsai szerint jártam el.
- Ez valami speciális beteg volt, fiam?
- Igen. Bejött egy csodálatos, fiatal nő, szétrántotta a kabátját, alatta nem volt semmi, esdeklően rám nézett és azt mondta: "Szépfiú, egy éve nem láttam férfit!". Na, ennek szemcseppet adtam!

- Anyu,fürödhetek a tengerben?
- Nem kisfiam, ott úszik benne egy csomó rettenetes cápa!
- De anyu, apu is fürdik!
- Igen kisfiam, de neki van életbiztosítása.

- Hol a vella leányom?
- A gereble mellett, édesapám!
- A gereble hol van?
- A vella mellett!
- Ej, de nagy szamár vagy te! A vella meg a gereble hol van?
- Egymás mellett, édesapám!

– Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.
– Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.
– A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és – azt hiszem, így hangsúlyozta – gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan. – Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!?
– Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.
– Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá – rettenetes kimondani is –, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?
– Mit tett eddig?
– Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.
– Mióta imádkozik ezért?
– Amióta tudom, hogy gyűlölöm.
– Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?
– Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.
– Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?
– Hát, hogy szeretni tudjam.
– Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?
– Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.
– Szeretnék valami mást is ajánlani.
– Azért jöttem.
– Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?
– Igen, körülbelül így.
– Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban...
– A kereszten?
– Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket.
– De mit tegyek?
– Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.
– De mondtam, hogy gyűlölöm.
– Meg akar gyógyulni?
– Igen.
– Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.
– Mit tegyek hát?
– Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?
– Kiváltanám.
– Bevenné?
– Bevenném.
– Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?
– Írom.
– Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. – Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt – csak őt – beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.
– Már évek óta nem zongorázik.
– De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.
– A csókot is kell?
– Igen.
– Jaj!
– Miért, jaj?
– Mert évek óta nem csókoltam meg.
– Vállalja ezt a hetet így?
– Megkísérlem.
– Isten segítse. Várom.
Nem jött. Hetekig nem jött.
De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: – Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: – De jó vagy mostanában hozzám. – Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat.
Aztán hozzátette: – Adja másnak is oda ezt a receptet!
Tessék.

Állatok lelke, akármily csonka lélek,
megérezhet zokogó messzeséget
vagy közelségét szívnek és örömnek,
s hűség-szemekben bánat- vagy örömkönnyek.

A kivert kutya, mint hajléktalan ember,
tétován áll, s ha indul, bízni nem mer.
Benne oly érzés amelynek nincsen mása:
elrejtett sebben gazdája árulása.

Macskád szeméből picikét női lélek
csillog rád, fénye bájnak, kedvességnek
és nem igaz, hogy csak érdek van ebben:
a szeretet is hajtja, hogy hízelegjen.

Egyszer megláttam: ketrecben varjú károg.
Így magyarázta: éhes vagyok, látod?!
Börtönéből koldult az ember foglya,
ahogy szabadon annyi kis veréb szokta.

Én jól értettem amit a varjú mondott,
a rekedt hangú, szívéből jött gondot.
Okos szemében bút és vágyat láttam
és eltűnődtem azon: sokféle rács van.

Bár példát példára halmozhatnék, végül
csak azt mondom: a gőg nehezen békül.
Sok ember van ki sohasem szeretne
ránézni egyszer a lélek-kezdetekre,

s útunk látni, amely, vélt célba érten,
annyiszor állt az embertelenségben,
s hány ember - amíg hat a torz varázslat -
"lélekkel" sem más csak lélektelen állat!

A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a katolikus hit megőrzéséről...

Krisztusban Kedves Testvérek!

Szent István király intelmei ma is időszerűek. Közülük az első a katolikus hit megőrzésére vonatkozik. Mi, akik mint püspökök a tiszta katolikus hit őrei vagyunk, nem hagyhatunk figyelmen kívül néhány olyan jelenséget, amely napjainkban híveink körében is terjed.
Azt tapasztaljuk, hogy ismét erőre kapott egyfajta pogányság. Ahogyan Szent István halála után, úgy most is támadja a kereszténységet. Néhány évvel ezelőtt még az elvilágiasodást tartottuk szinte az egyetlen veszélynek. Bár továbbra is jelen van népünk körében ez a fogyasztói szemlélet, az élvhajhászás és a hedonizmus bálványa, ma az újpogányság szelleme is erősödik.
A kommunista évtizedek alatt próbáltak mindent elfelejtetni, ami magyar és keresztény azonosságunkat erősítette. Kisebbrendűségi érzést tápláltak belénk, azt sulykolták, hogy utolsó csatlósok vagyunk, nacionalisták és soviniszták. Ehhez újabban a kirekesztő és a rasszista jelzőt is hozzáteszik. Mindezeket a szeretettel ellenkező magatartásokat határozottan elutasítjuk.
Szükséges és jogos, hogy helyes öntudatra ébredjünk, keressük, újra tudatosítsuk igazi értékeinket, magyar örökségünket kulturális, történelmi és tudományos területen egyaránt. Ennek része az is, hogy megerősödjünk keresztény öntudatunkban, hiszen a krisztusi kinyilatkoztatás magyar kultúránkban is megtestesült, azt megnemesítette és megszentelte. Ezeréves magyar kultúránk a keresztény hit nélkül nem érthető. Ezt az öntudatra ébredést mi is nagyon fontos keresztény és magyar feladatnak tekintjük.
Sajnos azonban ennek az öntudatra ébredésnek vannak vadhajtásai is.
Ezek egyike a különböző vallási elemeket keverő ún. "ősmagyar szinkretizmus". Ez a jelenség azért is nagyon veszélyes, mert kereszténynek tűnő vallási nyelvezetet használ és könnyen megtévesztheti még a vallásukat gyakorló hívőket is. Ezek közé tartoznak a Jézusról és Szűz Máriáról szóló tudománytalan állítások. Ilyenek pl. a "Jézus, pártus herceg"-elmélet, vagy a táltosok, a sámánok és a pogány ősmagyar vallás egyéb valós vagy vélt elemeinek újraélesztése. Olykor még a legnemesebb hagyományőrző mozgalmakat is felhasználják arra, hogy a pogányságot népszerűsítsék.
Keresztény hitünk nem pusztán az ember istenkeresésének az eredménye, hanem Isten kinyilatkoztatásán alapul, amely Krisztusban teljesedett be. Ö az út, az igazság és az élet az egyének és a nemzetek számára is. Ezért kell megemlítenünk a hitünk igazságát fenyegető egyéb veszélyeket is, mint pl. az okkultizmust, a spiritizmust és a bálványimádás különböző formáit.
Arra kérjük katolikus testvéreinket, hogy óvakodjanak minden ilyen megtévesztő kezdeményezéstől. Pál apostol figyelmeztetése napjainkban is időszerű: "Mert jön idő: amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják" (2Tim 4,3-4).
Katolikus hitünk elleni támadás érkezik a szélsőségesen liberális eszmék irányából is, amelyek a relativizmus diktatúráját erőltetik ránk, azt a szemléletet, amely kétségbe vonja magának az igazságnak a létét. Ez az irányzat az élet tisztelete helyett a halál kultúráját terjeszti. Tagadja vagy relativizálja a férfi és a nő különbségét, valamint a házasságot és a családot.
Ezzel szemben mi elfogadjuk a teremtő Isten tervét az emberről, a családról, a kultúráról, a nemzetről. A globalizációval szemben a katolicitást valljuk. A katolikus igazság nem nemzetközi, hanem nemzetek feletti, de hogy konkrétan létezhessen, a nemzeti kultúrákban kell megtestesülnie.
Katolikus hitünket kikezdheti az a felfogás is, amelyet így szoktak megfogalmazni: "vallásos vagyok a magam módján". Csak akkor vagyunk és maradunk katolikusok, ha az Egyház élő hitével összhangban hiszünk, mert egyedül Egyházának ígérte meg Jézus Krisztus: "Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig" (Mt 28,20).

Kelt Budapesten, 2009. szeptember 10.-én
a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

1. Vígasztalás

Egy leányka hazajött a szomszédasszonytól, akinek nyolcéves kislánya nem régen tragikus körülmények között halt meg.
- Mit keresel ilyenkor a szomszédasszonynál, van annak elég baja, Te nem hiányzol neki!
- Azért mentem át, hogy megvígasztaljam a nénit.
- Hát, gyerek létedre, hogyan tudod megvígasztalini a bánatos asszonyt?
- Az ölébe ültem és együtt sírtam vele.

2. A mérleg

A jómódú gazda, és a szegényember üzletet kötött. A gazda minden héten ad két kiló túrót a szegényembernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyüjtött mézet ad.
Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni amit kap. Úgyhogy mikor legközelebb vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a mézet, azt hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte - hát csak másfél kiló volt!

Felháborodva ment a szegény emberhez és indulatosan a szemére vetette, hogy becsapta őt.
A szegény ember lehajtotta fejét és így szólt:
- Nagyon sajnálom, hogy így történt, de én nagyon szegény ember vagyok. Egy kétserpenyős mérleget még tudtam szerezni, de súlyokra már nem volt pénzem. Így hát amikor megkaptam tőled a túrót és kivittem a kamrába, rátettem a mérleg serpenyőjére, és a másik serpenyőbe kimértem az azonos súlyú mézet.

A gazda roppant módon elszégyelte magát és hazament.

3. A válasz

Egy szentéletű ember a városban sétálgatva találkozott egy rosszul öltözött, ápolatlan lánnyal, aki alamizsnát kért.
- Uram – fordult Istenhez -, hogyan engedheted meg ezt? Tegyél már valamit!
Az esti hírekben a TV éhező és megcsonkított gyermekek szomorú sorsáról számolt be.
- Uram, hogyan engedheted meg mindezt? – kérdezte ismét. - Tegyél már valamit!
Az éjszaka folyamán álmában szólt hozzá az Úr.
- Már tettem valamit. Megteremtettelek téged.

4. Az áldozati bárány

Tíz földműves együtt indult a mezőre dolgozni. Vihar lepte meg őket. Tépdeste a fák koronáit, a kerteket, a szántóföldet meg teljesen letarolta.
A cikázó villámcsapások és a jégeső viharos verése ellen egy düledező templomba menekültek.
A villámcsapások hangja egyre erősödött, a korhadt gerendák recsegtek. Attól tartottak, hogy rájuk szakad a mennyezet. A földművesek méltatlankodva zúgolódtak, hogy biztosan van közöttük egy nagy bűnös. Az ő méltatlan viselkedésének a következménye az égi háború. Féltek, hogy a gyakori villámcsapások áldozatai lesznek valamennyien.
- Meg kell találnunk a bűnöst – javasolták, és túl kell adni rajta.
- Akasszuk ki kalapjainkat a templom körüli kerítésre. Akinek kalapját előbb viszi el a szél, az lesz a bűnös és átengedjük sorsának.
Megegyeztek a javaslatban. Nagy nehezen kinyitották a templom ajtaját és a tíz szalmakalapot a kerítésre akasztották.
A szél egyet azonnal elkapott.
Kegyetlenül és határozottan kidobták a kalap tulajdonosát is. A szerencsétlen ember kétrét görnyedt a nagy szélben és alig tudott lábon maradni.
Csupán pár lépést haladt előre a nagy viharban, amikor óriási dörgést hallott: a templomba becsapott a villám. Porrá égett az épület és a bennlévők.

5. A látogatás

Egy fiatalember minden nap délben bekukkantott a templom ajtaján és pár másodperccel később már ment is tovább.
Kockás inget és szakadt farmert viselt, mint a többi maga korabeli fiatal. Papírzacskóban hozta az ebédre szánt két zsömléjét. A plébános gyanakvóan kérdezte, hogy miért jött, mivel manapság már a templomban is lopnak.
- Imádkozni jövök – válaszolta a férfi.
- Imádkozni… Hogy tudsz ilyen gyorsan imádkozni?
- Hát… mindennap benézek a templomba és annyit mondok: „Jézus, Józsi vagyok", aztán elmegyek. Rövid imádság, az igaz, de remélem, hogy az Úr meghallgat.
Néhány nap múlva egy munkahelyi baleset következtében a fiatalembert fájdalmas törésekkel szállították kórházba.
Többen voltak egy szobában. Érkezése teljesen átalakította az osztályt. Nemsokára az ő szobája lett a folyosó összes betegének találkozóhelye. Fiatalok és idősek ültek az ágya mellett és ő mindenkire rámosolygott, mindenkihez volt egy-egy kedves szava.
A plébános is eljött meglátogatni és egy nővér kíséretében odament a fiatalember ágyához.
- Azt mondták, hogy nagyon össze vagy törve, mégis vigaszt nyújtasz a többiek számára. Hogy vagy képes erre?
- Annak az embernek köszönhetem ezt, aki minden nap délben eljön hozzám.
Az ápolónő félbeszakította: - De hisz délben soha nem jön senki!
- Ó, dehogyisnem. Mindennap eljön, benéz az ajtón és azt mondja: - Józsi, Jézus vagyok -, és elmegy.

The Shadows - ITT!